Az ünnep szimbólumai 12. – Karácsonyfa

Mircea Eliade szerint a fa minden, ami valóságos és szent: a kozmosz világfája, az élet, a tudás, a halhatatlanság, a bölcsesség, stb. fája. A fa minden népnél az élet forrásának és termékenységének, a növekedésnek a szimbóluma. Az ókorban minden fa egy istenhez tartozott, Jupiterhez például a tölgy.

A római világban a téli napfordulókor Szaturnuszra emlékeztek. Ez a nap a vidámság és az ajándékozás napja volt. A házakat és a templomokat zöld növényekkel és lámpákkal díszítették. A karácsonyfa-állítás a 16. században terjedt el a Német-Római Birodalomban, amikor a keresztények elkezdtek feldíszített fenyőfákat állítani. A hagyomány szerint Luther Márton volt, aki gyertyákkal kezdte díszíteni a karácsonyfát. Pesten az első karácsonyfát valószínűleg Brunszvik Teréz grófnő állította 1824-ben.

A karácsonyfát a keresztények a paradicsom fájának értelmezték, melyről az "élet gyümölcseit" szedik. Az élet gyümölcseit a fára akasztott alma és dió jelképezik. A paradicsomi életfa, a kert közepén álló-, a jó és a rossz tudásának fája, melynek gyümölcséről szakítva az ember elrontja harmonikus kapcsolatát Istennel. A karácsonykor ünnepelt kisded pedig azért jön, hogy az Isten és az ember újra barátságban lehessen. A fa összeköti az eget a földdel. Karácsonykor Isten megszüntette az ég és a föld határát, amikor az ég látható módon megjelent a földön és az örök Isten belépett az emberi történelembe. A megnyesett fa képe, amely újra kizöldül (Iz 11) biztosan hatással volt a karácsonyfára is. Éppen ott ahol megtört bennem valami, ahol megrekedtem, ahol nem találok utat, ahol a legmélyebb sötétség van rajtam, ott ajándékoz meg Krisztus születése azzal a reménnyel, hogy valami új dolog kezdődik bennem, ami minden eddiginél szebb és hitelesebb lesz.

"A karácsonyfa annak képe, hogy Krisztus születése által bennünk az élet örökre győzedelmeskedik, nem engedi a tél hidegét és a nemzedékek egymás elleni harcát győzedelmeskedni." (A. Grün)

Hóbár Csaba