Az ünnep szimbólumai 8. – Csend

„Mialatt mély csend borult mindenre,
és az éjszaka sietős útja közepén tartott,
mindenható Igéd, Urunk, királyi trónjáról eljött közénk.” (vö. Bölcs 18,14-15)

 

Bár rátelepedett a rohanás és a zaj, advent a csend ideje. Időről időre meg kell állni és el kell csendesedni, hogy Isten beléphessen lelkembe és önmagamra találhassak. Isten csendben érkezik, és ha nem tudom lecsendesíteni magamban a zajt, nem veszem észre jövetelét. A nyugati szerzetesség atyja, Szent Benedek a monostorban helyet készít a csendnek, melyben az ember megnyílhat Isten és igéje jelenlétének: a liturgiában és a mindennapok sokféle találkozásában. Az út amely bensőnkbe vezet, nem más, mint a hallgatagság útja. Ez a hallgatagság alázatra vezet, s ezután már nem külsődleges fegyelmezettség, hanem bensőnkből eredő magatartás, mely a helyes beszéd tisztaságára nevel. Benedek szerint az alázatosság tizenegyedik fokára jutott ember az, aki már megtalálta a hallgatás és a beszéd közötti helyes mértéket (RB 7,60-61)

A csend az első hang. A teremtés előtti és az élet utáni állapot szimbóluma. Isten teremtő szavát a csend vezeti be és a csendben talál talajra. „A csend nem valaminek a hiánya, hanem annak lehetősége, ami megszülethet” (Mustó Péter). Ha csendben önmagamba fordulok, meghallhatom szívem kiáltását, megérzem, hogy valami egészen másra éhes, mint amit eddig adtam neki. Isten után vágyódik, a szentre, az igazra, a szeretetre, és csak benne nyugodhat meg. A csend segít őszintének lenni.

A bennem lévő csend előkészít, hogy Isten valami újat teremtsen, megváltoztasson. Isten érkezése gyakran felforgatja addigi életemet, de sohasem elvesz, hanem mindig többet ad.

„Csendesedjetek el, és tudjátok meg, hogy én vagyok az Isten!” (Zsolt 46,11a)

Hóbár Csaba