Ha ceruza kerül a kezembe, félig már átléptem egy másik világba

Interjú Agócs Írisz illusztrátorral, mesekönyvszerzővel.

Besétálni a világába nem csupán a könyvek lapjain élmény, hanem a valóságban is. Az általa megálmodott alakokhoz hasonlóan az ő társasága is egyszerre különleges és ismerős, repít messzire és teremti meg az otthonosság érzését, ad határozott körvonalakat, miközben mégis sok mindent rábíz a képzeletre. Agócs Írisz illusztrátor életének gyerekkorától része a rajzolás, a festés, amit úgy szívott magába a nagyszülői és szülői mintákból, mint ahogy más járni, vagy beszélni tanul. Mégis hosszú időbe telt, mire teljesen elfogadta, hogy a szenvedélye a hivatása is legyen egyben. Hogy miért állt ellen egy darabig, mit gondol ő a mesekönyv-illusztrációk legfőbb feladatának, és miért készült majdnem kiállítás az egyetemi jegyzeteiből? Széles-Horváth Anna interjújából kiderül.

Írisz és családja – férje és mindjárt hatéves kisfia – a nyugalmat, csendet és a békét szereti, jelenleg pedig kétlaki életet élnek a körülbelül hatszáz fős baranyai Abaliget, és a kicsit kevesebb lakost számláló Tolna megyei Szálka között. Minket fotós kollégámmal az utóbbi helyen fogad, verandás parasztházban, kékre festett ablakkeretekkel, cserépkályhával és egy finom bögre teával. Igazi mesevilágban. Még át sem lépjük a küszöböt, már beszélgetünk, és fogalmam sincs, mennyi idő telik el, mire eljut a tudatomig, hogy ez most egy interjú: talán itt volna az ideje benyomnom a felvétel gombot.

Széles-Horváth Anna/WMN: Mielőtt jöttem hozzád, igyekeztem a gyökereid után keresgélni, és feltérképezni, honnan indultál. Végül csak nagyon rövid utalást találtam arról, hogy a családi háttered miatt már egész kicsiként rengeteget rajzoltál. Mit jelent pontosan ez a háttér?

Agócs Írisz: Valójában az egész családomat a dédnagyanyámig visszamenőleg: ő festőművész volt, és aztán a három gyerekéből kettő, az anyai nagymamám és az ő öccse is vitte tovább ezt a hivatást. A nagynéném grafikus lett. Nagypapám néprajzkutató volt, a Duna menti halászattal foglalkozott.

Anyukám rajztanár lett, édesapám dekoratőrként dolgozott: azt hiszem, a kreativitásomat, az apró csavaros megoldásokat, amelyek megjelennek egy-egy rajzban, tőle örököltem.

Ez a festékesdoboz, amit itt előttem látsz, a nagymamámé volt: nyolcvanéves biztosan van. Nagyon meghatározó, mert nem csak tárgyi örökség: a gyerekkoromat idézi meg. Suli után a nagyszülőkhöz mentünk haza, akik egyébként a bajai múzeumban kialakított lakásban éltek, hiszen a nagyapám volt az igazgató. Ha megérkeztem hozzájuk, választhattam azt az útvonalat, hogy végigsétálok a Duna halászata című állandó kiállításon: általában így is tettem, és általános iskolásként nagyon büszke voltam arra, hogy mindennap múzeumba járok.

Forrás: wmn.hu
Képek: Varga Kitti