Pityuska és Bobos

Pityuska egy zsivány két éves fiúcska. Nyáron legnagyobb örömét abban leli, hogy segíthet édesanyjának a kert körüli munkákban. Egyik nap, mikor felébredt a délutáni alvásból, álmosan csattogtak csupasz talpacskái a tornác kövén. Édesanyja épp zsenge zöldborsót fejtett. No Pityuskának még a szava is elállt. Mivel a borsófőzeléket, levest nagyon szerette, ismerte jól a kis zöld golyókat. Most még sem értette azt, amit lát. - Anyuska mit csinálsz? - kérdezte. - Borsót fejtek kisfiam. - hangzott a válasz a legnagyobb természetességgel. -Megemelem a borsók kalapját, lehúzom a cipzárt, majd leveszem a kabátjukat is. Törte meg gyors mozdulatokkal a növény kis szárát, s nyitotta fel a borsóhüvelyt. Ügyes mozdulatai után édes borsószemek koppantak a tálba. - Az nem lehet!- töprengett magában Pityuska. Hogyan kerültek bele egyáltalán? Hogy tudott az a sok szemecske ilyen ügyesen belebújni egy kabátba? Én is alig tudom felvenni egyedül a kabátomat, pedig nekem még kezeim is vannak, nekik meg nincsenek. Pityuskának hirtelen jó ötlete támadt. Faképnél hagyta édesanyját, s nyargalt ki a kiskertbe. Ott leguggolt a borsósorok mellé, és nézte őket. Várt csak várt, hátha észreveszi, mikor a kis borsószemek masíroznak be a kabátjukba. Egyszer csak, mintha hallana valamilyen halk hangocskát. Közelebb hajolt a növényekhez, s akkor megpillantotta Bobost a kis borsószemet. Pityuska kinyitotta a tenyerét, Bobos pedig belegurult. - Örülök, hogy végre meghallottál! Szeretném megköszönni, hogy mindig olyan ügyesen meglocsolsz minket. - mosolygott Bobos. -Nagyon szívesen. -válaszolta a kisfiú. Kérlek, meséld el nekem, hogyan tudtok olyan ügyesen belebújni a borsóhüvelybe, hogy egy borsószem sem gurul el közben!- kíváncsiskodott. Hát az nagyon egyszerű! Hiszen mi mindig is benne csücsültünk a hüvelyben. Icipici hüvelyben még kisebb borsószemek, majd velünk együtt nő a kabátunk, s mikor már annyi vizet szívunk magunkba, hogy nem férünk el, pont akkor jönnek a szüleid, s fejtenek ki minket. - Hát most már értem- csapott a homlokára Pityuska. - Milyen kár, hogy nekünk, gyerekeknek nem ilyen a kabátunk! Akkor hordhatnánk a kedvencünket, míg egészen nagyra nem növünk, s nem kellene állandóan újat venni. Ezen az ötleten jót nevettek mind a ketten. Ettől a perctől kezdve Pityuska és Bobos a legjobb pajtások lettek. Pityuska zsebre tette a kis borsót, így vitte magával mindenhova. A legtöbb időt természetesen az udvaron töltötték. Egy napon Bobos komoly arccal fordult Pityuska felé. -Szeretnék tőled kérni valamit. -mondta bátortalanul. Szép, és erős borsónövény lennék a legszívesebben. De ehhez az kell, hogy valaki elültessen...- Rendben nagyon szívesen segítek, hozom is a kis ásómat!- szaladt volna máris Pityuska a szerszámokért. Nem, nem most kell!- állította meg Bobos. -Emlékezz mit meséltem! Ha most ültetnél el, ősszel bújnék ki a földből, egyre hidegebb lenne, és nem tudnék virágokat sem hozni. Tavaszig várnunk kell. - Rendben - vágta rá a kisfiú, így legalább még sokat lehetünk együtt. Eljött az ősz, lassan araszolt a tél. Pityuska zsebében kezdett ráncosodni, száradni Bobos. Mikor ezt meglátta a fiú, gyorsan egy pohár vízbe dobta a borsót, hiszen megtanulta, hogy a kevés víz miatt száradnak el a növények. Bobos hangos kiabálására vette ki a pohárból. - Ez a víz már nem segít rajtam Pityuska. Lassan elszáradok, de ez így van jól. - suttogta Bobos. Egyre kevesebbet beszélgettek, egyre kisebbre zsugorodott borsószem. Míg végül elaludt. Pityuska nem volt szomorú, persze hiányzott neki a barátja de tudta, hogy csak pihen egyet tavasz előtt, mint minden növény. Eljött a jó idő, a kisfiúnak elkerítettek egy saját kiskertet, amibe azt ültethetett, amit csak szeretett volna. Persze az első Bobos volt. A nedves talajban hamarosan megduzzadt, lábai gyökérként a földbe, kezei szárként az ég felé nyúltak. A gondos öntözés, gyomlálás, meghozta gyümölcsét, a legfinomabb borsószemekkel ajándékozta meg Bobos az ő kis pajtását.

Írta: Járkovich Andrea